Maczó János: Érdemes élni
- Szabó Ernőnek -Piktorok közt a legjobb szakács
-
Mondják rólad, s nem csak a barát.Szakácsok közt a legjobb piktor
-
Mondatja nem csak a szekszárdi bor.Ha egy embernek lesz szebb a világ
- Állítod Ernő - azáltal, amit tettél,
Erre veled együtt mondom: Így igaz!
Általad gazdag, nélküled nagyon szegény
Ez a jobb sorsra érdemes emberlét!
A szerző rajzaival
Törött alattam
ez a láb,
így maradt a versláb.
Szekszárd, 2004. szeptember-október
Jogomnak kell lenni ahhoz,
hogy megszülessem,
ha voltak, akik engem akartak.
Jogomnak kell lenni ahhoz,
hogy akit választottam és választott,
szeressem megtartani őt, amíg lehet.
Jogom van ahhoz, hogy utódokat
nemzek és őket felnevelni
becsületben és a haza szeretetében.
Jogomnak kell lenni ahhoz, hogy,
elődeimet tisztelhessem,
tanításaikat, tapasztalataikat kövessem.
Jogom kell lenni ahhoz,
hogy barátokat vagy ellenségeket
szerezzek és kiválasszak.
Jogomnak kell lenni ahhoz,
hogy véleményemet elmondjam
és zavaros utakat elítéljek.
Jogomnak kell lenni ahhoz,
hogy emberként élhessek
őszinte emberek között.
Jogom van szabadnak lenni.
Jogom van annak maradni, aminek születtem.
Jogom van azzá lenni, ami lettem.
Jogom van hogy szeressek.
Jogom van, hogy szeressenek.
Üzenet egy választott lénynek a Galaxisba:
Az Emberek
egy élő őslény leszármazottai;
táplálkozásuk szokásos: mindent megesznek, egymást is.
Általában értelmesek,
alkalmazkodó képességük megfelelő,
idomításuk lehetséges.
Különböző környezetben alkalmazkodnak,
bár bőrük és alkatuk olykor változó.
Szaporításuk növekvő,bizonyos mikrobák és fizikai hatások iránt érzékenyek.
Életmódjukra a csoportos tartózkodás a jellemző,
de nem beszélnek közös nyelven, ezért nehezen értik egymást.
Minden gondolati-, logikai-rendszer és rendszertelenség elfogadására képesek,
reakcióik kiszámíthatatlanok,
bizonyos körülmények között értelmetlenül agresszívak,
manipulálhatók.
Az Embert érdemes tenyészteni bizonyos feladatok ellátására,
de sohasem lesz belőlük igazán értelmes populizáció.
Az Emberek ugyanarról mondanak
szépet és jót, felemelőt és boldogat,
rondát és rosszat, lealázót és kétségbeejtőt.
Büszke elődöm, magyar büszkeségem,
meg-nem-alkuvó sértődésedet
már hiába hívja napos táj, berek,
bennem most is felbuzogva érzem.
Hazánk: e másvilág, ez ó- és újhitű,
a régi benne az, amit nem szerettünk,
az új még nem érett meg bennünk,
sorsunk dátumán csak ez új keletű.
Nemzeti sorsunk Pannóniához kötve:
eredet ez még a gondolkodásban,
vagy előőrsök leszünk egy új világban,
mit szellemünk emel, mert a test gyönge.
Magyarok vagyunk, szégyellnünk miért kell?
A Duna mellett ezer éve éltünk,
sok nemzetség vérébe folyt a vérünk,
hát ily hosszú kort még ki ért el?
Én széparcú Istenem,
nekem rossz szemű emberek
oktalan érvekkel győzködnek,
gúzsbakötnek és rám kiáltanak.
Ó, Istenem, Te Mindenható,
őszintén szerető, megbocsátó
utólért utolsó menedékem,
sötét éveim szövétneke,
tegyed vállamra a kezed!
Most már csak a jövőnek élek,
ti kedves halottak, csak nyugodjatok,
hogy a menny szürkesége fenn
éltetek szürke éveire ne szakadjon.
Megtámasztom a fákkal és kezeimmel
a szörnyű valóságot
a valóságos halált,
amely az életről innen
lehunyt szemetekbe tekint
és nem készül már dermedt pilláitok alá
féynt lopni fagyott jelenetekbe.
A Múlt ti voltatok,
nekem kellett benneteket elkísérni.
Egy pillanatra megrémültem,
de tudtam, hogy engem is elkísér valaki.
Hányszor kívántam a szabadságot,
elnéző megértéseteket, jószagú szigorotokat
és tanítóim álmos, fenyegető parancsait.
És most lassan egyedül vagyok.
Megtámasztom a fákkal, kezeimmel a szürke eget,
hogy ránk ne rogyjon,
mert már csak a Jövőnek, benne a Ti örök jövőtöknek
élek én.
Szürke clown-arcom ragyog:
trapézon élek - fejjel lefelé.
Te vagy az elszökött napsugár,
lényed elillant meleg,
és mégis, milyen különös,
Te vagy a háló,
amely mindig felfogja zuhanásom.
Tegnapjaim darabjait rakosgatom:
kihúzom fiókjait,
hogy belenézzek a Mába.
Emlékeim tört cserepeit összeillesztem,
de még hiányzik a tökéletes memória-ragasztóm.
Gondolataim borz-ecsetével
majd leporolom róluk
a rárakódott szennyet és
így előbukkan a Mű:
a Tegnapom sem volt jobb, mint a Mai,
de szebb, mint a Holnapi.
Azok az érzelmes esték a folyóparton
a szomorúfűzökkel és a Holddal. A séta
a girbegörbe utcákon.
Ma már mindez nemes penész,
mint túlérett gyümölcsök egy csendéleten.
Vannak soha fel nem sorolható, ésszerű
és ésszerűtlen egyszerű kategóriák,
mint gyermekkor, szerelem, festés,
kutyák, nénikék, ismerősök és így tovább.
Ilyen egyszerű világba születtem időre,
nővérem után a legnagyobb háborúban.
Ígéret voltam beteljesülés nélkül.
Az utcákon kergettem a napfényt.
Komor világba születtem és a fűből
kék mosoly volt az Ég és csók a Nap.
Lehet, hogy boldog vagyok,
lehet, hogy nem.
Csak az utókor igazolja az emléket.
Vágyódtam a valóság és a valótlanság után.
Most már ecsetben és szószban szeretnék élni tovább:
két mondat közti vesszőben, száz színben,
mindig tovább lenni abban, ami utánam marad.
Lassan, behízelgőn,
túlfinomult férfiassággal,
angyali mítoszként,
a Legfőbb Kívánság:
feloldódni a Mindenségben,
Benne, Benned, önmagamban
és megőrizni a Legutolsót,
a percek fönségét,
az igazi nemességet:
a szép és fönséges Halált,
mely remélem, csak egy rossz álom.
Nem akarok kötetetekben beszélő,
ellenállhatatlanul hömpölygő,
az utolsó mondatáig csiszolt és formázott
életműveket írni, csak férceket,
melyet mindenki lever a kabátjáról,
vagy a másikon észrevesz.
Az én életművem elfér egy dióhéjban,
pillanatfelvételben,
egy monológban,
rövidre szabott párbeszédben,
egy levélben,
egyetlen kiáltásban,
egyetlen palackban.
Mindenben,
minden mindenek törtrészeiben,
ami valaha voltam,
amihez valaha is közöm volt.
Leéltem az életem,
nagy dolgot már nem csinálok,
csak hazudok, hogy
lássam fontosságom.
Én is másoktól lettem több, jobb,
talán gyermekeimben is ez lesz a szebb.
Milyen vagy Te? Nem tudom,
illetve tudom, hiszem, érzem.
Ha csak velem beszélsz, hazug vagy,
ha csak látlak, igaz, önálló, dölyftelen.
Te vagy a mása a világnak.
Ragyogásod betölti lelkem,
nem kell több, csak tudjam,
hogy ott vagy e térben velem.
Az én lantom nem zeng
senki dalt, csak lányom penget
néha szépeket. Ettől is hallom
a nimfák túlvilági énekét.
De jó szenderegni, hallgatni a
csendet, nézni a kék eget,
a ragyogó napfényt, gondolni
Rád, szerelmes tűzzel perzselni
távoli lelkedet.
Óh, jöjj közelebb!
Álmaim szelíd képe vagy,
ébrenlétemnek iszonya.
Csak az álmomban vagy az enyém,
a valóság oly messze van.
Lehet még bízni?
Ezért van az élet.
egytt százötven évet éltek.
Anyám szép volt és okos.
Apám ezermester és becsületes.
A nővérem szorgalmas és hű.
A koporsószegig kísérte Őket.
Én maradtam tojás és mikulás,
karácsonyi és húsvéti látogató.
Barátommal az udvaron lévő
kútba leengedtük egymást szórakozni.
Egyszer délben leszakadt alattam
a vödör. Tudtam, hogy apám
mindjárt hazajön ebédelni.
Nem tudtam, mitől féljek jobban,
a vízbe fulladástól vagy apám mentésétől. Kihúzott, átölelt.
Bevitt a szobába és úgy megvert, mint szódás a lovát.
Hat elemije volt. Nem járt pszichológiára.
Tudom, hogy szeretett, féltett és büntetett.
Csak vagyok, ami vagyok.
Egy szürke senki, aki nem több másnál.
Néha nehéz bevallani, de a
legjobb egy másikon segíteni
tudó szürke senkinek lenni.
Hogyne, jártam iskolákba, százba is.
Én nem tudnék hamis bróker lenni,
s tán csalni se. Ez a veszted -
mondják mások. S lehet, hogy igazuk van.
De az ember mit csináljon hetven felé?
Vak vagyok, hogy nem
látom az igazságot?
A demokráciában négy
évente kötelező a vakság.
Amíg nincs hatalmon,
igaza van. Négy év múlva
ő a hazug. Aztán elölről.
Közben szülünk, temetünk,
felnövünk, kiöregszünk.
Megy az idő, az örök.
Valaki egyszer talán megéri,
hogy a világ Igaz!
Eddig még nem sikerült,
de hátha!
Látom a szemed.
Látod a szemem?
Hallom a szavad.
Hallod a szavam?
Tiéd a szívem.
Enyém a szíved?
Derűre, borúra inni kell.
Jókedvre, bánatra inni kell.
Mikor, kivel, mennyit?
Tudod a választ?
Ha nem, gyakorold!
A nap ajándékát köszönd meg egy korttyal,
hogy másnap is legyen
mire innod valakivel, valamiért.
Nekem a versírást az éj
borította be. Egy-két sugár, ha elért.
Most meg itt a papír, ceruza.
Lehet, hogy Te vagy a múzsa?
No, akkor hozd a fülemülét,
a lányt, a szerelmet, a dalt.
Énekelhetnék a vad óceánról,
a lágy tengerekről, a sziklás
hegyekről, de csak a sajátomat,
a szombathelyi Gyöngyös és Perint patakot,
a szekszárdi Gemenci-erdőt tudom
szívemből neked megsúgni.
Enni, inni jöttünk ide?
Ezért is, de elsősorban
azért, hogy együtt legyünk.
Jóban, rosszban, örömben.
Élvezd az életet, megéri!
Nem kell ma gond, bú,
elég az utolsó pohár aszú.
fekete a gond
fekete a bánat
fehér a szíved
fehér a szavad
vörös a szerelem
vörös a magányom
sárga az irigység
sárga a hiányod
zöld az erdő
zöld a rét
kék az ég
kék a remény
Én ifjú költő leszek,
gondoltam magamban én,
De túl öreg vagyok,
hogy a nyakamba rímeket vegyek,
Ezért itt a vég a versírás peremén.
Jó volt e döntés?
Nem tudom még.
Másoknak mindenesetre
nem árt, ennyi elég.
Ki vagyok én? Kérdezem
magamtól. Válasz nincs,
csak tőlem.
Elég ez? Ugye nem?!
Kevés vagy, bár sok lehettél
volna. De már csak a volna
a sok, nekem.